Egy pillanat

Tegnap angolról jövet a Besi mellett mentem el.Zongora hangját hallottam, igaz nem ismertem a dalt, de tetszett.Eszembe jutott hogy kisebb koromban megszerettem volna tanulni zongorázni, de valahogy nem jött össze.Kíváncsi voltam így egy pillanatra bekukkantottam az ablakon és egy srác ült a zongoránál ha jól láttam.:S
Nem láttam pontosan a fiút de valahogy valamilyen romantikus érzésem támadt.Ez lehet egy könyvbe illő kép is lehetett volna...

Egy kis filozófia

Az élet igazságtalan, jó ezzel nem mondtam újat...De ez ellen mit tegyünk viseljük el?Vagy küzdjünk ellene?Lehet  hogy csak mi látjuk bizonyos pillanatokban annak? Lehet a lehetőséget amit elvesztettünk majd kis idő múltával visszakapjuk csak nagyobban?:S

Minden ember életében van/vannak olyan ember/emberek akiben nem tud megbízni,mivel olyat tett amivel elvesztette tőlem a bizalmát.Az ilyen emberektől legszívesebben nagyon távol maradnák, nem lennék a közelükbe mert csak fájdalmat és dühöt okoz a jelenlétük...

Ma fogorvoshoz mentem az uncsimmal Levelekre.Arra lettem figyelmes, hogy  Bakta és Levelek között a fák az út két oldalán a fák egymás felé nőnek.Olyanok mintha egy-egy párt mondhatjuk szerelmes párt az út, az akadályok választanak el.Ők hiába nyújtóznak akkor sem tudnak olyan közel kerülni egymáshoz hogy "rendesen szerethessék" egymást.De vannak olyan fák akik próbálkoznak átnyújtózkodni az úton de a másik oldalt csak egy csonka fa áll a legrosszabb eset mikor a másik oldalon nincs semmi....

Igaz vagy Hamis ?.?

Amióta láttam a Bajos Csajok című filmet, nem mindig  hiszem el az embereknek a cuccaimra,dolgaimra szólt dicséretet.Aki nem látta annak elég annyi hogy Regina megdicséri Cady karkötőjét, hogy milyen kis édi.Miután ő is a csapat tagja lesz Regina megdicséri egy csaj szoknyáját, hogy milyen csinos veterán..Majd Cady-nek mondja h életében nem látott ilyen ronda szoknyát...
Azért igaz valamit az ember őszintén mond, de a hozzám távol álló embereknek nem feltétlenül hiszem el az áradásaikat...

Már nem csürög könny az arcomon,
már nem gyötör a fájdalom,
már nem érzem az égető kínt,
már megnyugodott ez a szív ...

.....

Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy „nincs”. Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül – a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen – a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod:- Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában!... Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném… És elmondanám neki azt, hogy… Mit is?... Amit nem lehet elmondani.